Egy újabb tragikus sors ma este 20 órakor az Élő Emlékezetben

„Istennek különös kegyelme van rajtunk. Engem végig kísért az életemen…”

Radványi Istvánné Fischer Ilona 1927. november 24-én született a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Mérk-Vállajon. 1945. január 6-án két év kilenc hónap jóvátételi kényszermunkára hurcolták el a Szovjetunióba, ahol unokatestvérét is elveszítette. Az Élő Emlékezet ma esti adásában a ma már Jászszentlászlón élő Radványi Istvánné nyilatkozik a Szovjetunióban eltöltött időszakról.

Egy újabb tragikus sors ma este 20 órakor az Élő Emlékezetben Egy újabb tragikus sors ma este 20 órakor az Élő Emlékezetben

Részlet az interjúból

„Mérk-Vállajon születtem Szabolcs-Szatmár megyében 1927. november 24-én. 90 éves leszek. Az édesapám kovácsmester volt, mind a három fiútestvérem kovács, nagyapám is.  Édesanyám meghalt, majd édesapám újra nősült és mostohaanyám lett.

Amikor az oroszok bejöttek, a faluban [Mérk-Vállaj] nem volt semmi féle harc, csak úgy jöttek az egyik napon, 1944 őszén.”

Visznek „malenkij robotra”…

„Minket úgy vittek el, hogy először becsalogatták az embereket a szovjetekkel érkezett magyarul tudó emberek az iskolába, hogy különféle dolgokat osztanak. Becsapták az embereket. Abban az időben nem lehetett sót meg cipőtalpat kapni. Minden utcába küldtek valakit, aki fellármázta az utcát, hogy gyorsan menjenek a megrendelt holmikért. Aki az iskolába bement, az onnan ki már nem jöhetett, mert a lovas katonák körül fogták és tovább senki nem mehetett ki. A mostoha anyám is elment az iskolába, őt is ott fogták a szovjet katonák. Odaálltam a kapuban álló katonához és elmondtam, hogy mit akarok. Odahívták az anyámat, akit a katona a háta mögött kiengedett, engem meg maga előtt betessékelt.”

A bevagonírozás

„1945. január 6-án vagoníroztak be bennünket, majd 18 napig utaztunk, de csak éjjel, mert akkor szabad volt a pálya. Végig marhavagonban utaztunk, olyan 15-en voltunk egy vagonban. Artinovkának hívták a falut, valahol Ukrajnában van, ott volt a láger. Utána, amikor odaértünk egy olyan laktanyába kerültünk, hogy nem is volt laktanya épület, hanem egy bérház. Nem volt se ajtó, se ablak, semmi az égvilágon, a cementlapon kellett feküdni. Olyan hideg volt, hogy borzalom, de beteg senki nem lett. Nem vették el a civil ruhát, csak elfogyott, elfoszlott rajtunk. Később nadrágban meg zakóban voltunk, rab egyenruhában.”

A tábori körülmények

„Egy WC volt a táborban, mindenkinek egy nagy gödörbe kellett a dolgát végeznie, lécek voltak rajta és oda kellett menni. Borzalmas volt. Nem is szeretek róla beszélni. Ott a lágerben csak nők voltunk, az őrök is nők voltak. Olyan nők, akiket megbüntettek valahol és ezek vigyáztak miránk és azok mondták meg, hogy hogyan kell lopni.  Nem voltak ágyak, utána priccset csináltak, de nem járt hozzá se takaró se semmi csak deszka. Akinek pokróca volt azt odaszegeltük az ablakra, ameddig nylonnal meg nem csinálták, meg jó sokára üveggel is. 1400 voltunk a lágerben, mind „Malenkij robotra” hoztak el bennünket.

Az első unokatestvérem halt meg legelőször közülünk. Az oroszok megmutatták, hogy hogyan kell lopni, hogy tudjunk enni, mert enni való az nem volt. Hárman elmentek ennivalót lopni, köztük az unokatestvérem is. Nagyon rossz idő lett, nagy jégeső volt, és az unokatestvérem fejét megütötte a jég, eszméletlen lett. Egy darabig cipelték a többiek, de sokáig nem bírták, mert ők is soványak voltak. Mindenki egy liter kukoricát tudott cipelni, ez volt a napi adagja úgy, hogy ezért elmentek éjjel akár 15 km-re, ahol tudtak szerezni élelmet. Ha valaki éhen halt, megvárták, míg 10-11 halott összejött és egy gödörbe tették és temették el. Se víz, se tisztálkodási lehetőség nem volt. A főzéshez lajttal hozták a vizet. Mindennap vagy káposztalevest vagy uborkalevest kaptunk, utána meg búza volt hántolva, ha jutott volna. A napi kenyéradag egy napra fél kiló, amikor volt, de sokszor napokig nem kaptunk. Hal az volt, azt hordószámra hozták, de olyan sós volt, hogy nem tudtuk megenni, mert megdagadtunk tőle. A sós ételre inni kellett volna, de az se volt.

Dolgoznunk kellett, leginkább törmeléket eltakarítani, amit a németek lebombáztak. Újjá kellett építeni mindent, vagonra pakolták a bontott anyagot.

Hideg volt. Hidegebb volt, mint Magyarországon, annyira, hogy meg volt repedve a föld. Én maláriás lettem, megcsípett valamilyen szúnyog és délben rázott a hideg. Nem csináltak velem semmit, nem orvosolták és egyszer csak elmúlt.  Nem is volt ott kórház, egyetlen nővért sem láttunk. Adtak viszont olyan gyógyszert, amitől nem volt senkinek sem menstruációja és amikor hazajöttünk az első gyereke mindenkinek meghalt. Nekem is.

A munkánkért semmiféle fizetés nem volt, egy fillér sem. Többen olyan helyen dolgoztak, ahol ásványokból cinket égettek, olvasztottak. Azok annyival többet kaptak, hogy egy kilós kenyér járt nekik, míg a többieknek csak fél kiló. Nem is tudtuk mikor milyen ünnep van, azt sem tudtuk melyik nap van a naptárban. Templomba nem mehettünk, pedig vallásosak voltunk szinte kivétel nélkül. Volt alkalmunk arra, hogy magunk között imádkozzunk. Amikor vége volt a munkának hazamentünk a barakkba tetvezni. Poloska is volt, de engem az nem szeretett. Az egyik társunkat annyira szerették a poloskák, hogy beletettük egy zsákba és a nyakánál elkötöttük. A poloskák a nyaknál voltak körbe gyűlve a zsák szájánál, ahonnan az egyik rabtárs levette és megölte őket.

Tulajdonképpen azért is voltak ezek ilyen engedelmesek velünk, mert majd a végén rájöttünk, hogy azt akarták, hogy ott maradjunk. Mindenkit behívtak sorban egy irodába, hogy az ottmaradásra rábeszéljék, de egyetlen egy sem maradt ott közülünk. Házat, földet mindent adtak volna, csak maradjunk, de nem maradtunk.”

Hazaindulás

„Egy napon egy magyar tiszt jött és mondta, hogy holnap reggel a Szatmár megyeieknek nem kell kimenni dolgozni, de nem hittük el, hogy hazahoznak. Azt hittük, hogy átráznak, hogy ő sem magyar, a tiszt, aki jött, mert mindig félre beszéltek, becsaptak bennünket. Kivittek minket az állomáshoz és bevagoníroztak marhavagonokba. Két tiszt jött és két-két katonát tettek a vagonokhoz, hogy ne bántsanak minket és úgy szépen hazahoztak bennünket, ahogyan elvittek.

Hazafelé rövidebbnek éreztük az utat. Akkor hittük el, hogy hazaérünk, mikor hallottuk, hogy a vasutasok magyarul beszéltek. Amikor megállt a vonat és kinyitották a vagont mi akkor kiugráltunk, az egyik a földet csókolta a másik a vasutast, csak hogy végre már magyar szót hallunk. Ez Máramarosszigeten volt, onnan vittek bennünket Debrecenbe és utána mindenki ment haza. Mikor leszálltunk, mindenki kapott 20 forintot és akkor így azzal haza tudtunk menni. Először szőlőt vettünk belőle, éppen érett. Két évig és kilenc hónapig voltam kényszermunkán. Szeptemberben értünk haza, végül busszal mentünk Debrecenből a falunkba. Mindenki a templom előtt állt, mikor leszálltunk a buszról, mindenki bejött velünk a templomba.

„Ez a vonat fel van virágozva
Az elrabolt magyar lányok számára
Viszik őket nagy Oroszországba.
Be van ez a marha kupé zárva,
Magyar kislány sírva néz ki rajta.
Siratja a faluját, jó szüleit, testvérét és rokonát,
És a harang visszahívó halk szavát.
Magyar kislány ne sirasd a könnyed
A hazáért szenvedni kell néked.
Szenvedünk mi szívesen, szép hazánkért örömest türelmesen
Csak még egyszer hazamenjünk innen.”

Forrás: Rabigába hajtva… Mozaikok a Vörös Hadsereg Kiskunfélegyházi járásban folytatott tevékenységéből. Szovjetizálás, hadifogság, kényszermunka. Huszka József Hagyományőrző Egyesület. Kiskunfélegyháza, 2017.

Forrás: hiros.hu